Majdnem 20 éve mondhatja magáénak a világ legdrágább bútora címet a híres barokk szobrász, Giovanni Battista Foggini vezénylése alatt készült Badminton ruhásszekrény. Az 1726-ban Beaufort harmadik hercege által rendelt szekrény születésének Firenze városa adott otthont. A kivételes bútordarabnak természetesen minden egyes darabja kézzel készült. A csaknem négy méter magas szekrény ébenfából került megmunkálásra, aranyozott bronzveretekkel és úgynevezett pietra dura mozaikkal díszítve. Annak ellenére is, hogy legalább 30 mesterember dolgozott rajta, 5-6 évbe került az elkészítése. A bútor legnagyobb különlegességét eme firenzei mozaikdíszítés adja, mely többségében a Mohs-skála szerinti hatos, hetes keménységű ásványokat tartalmaz. A 2-5 milliméter vastagságú drágaköveket formára vágták és egyesével vitték fel az ébenfa alapra, úgy, hogy a különböző színű darabok harmonizáljanak egymással. A monumentális alkotást, legnagyobb részt színpompás virágok és tarka tollú egzotikus madarak díszítik. Egy ilyen bútort csak a legkiválóbb asztalosok készíthettek el, mivel az ébenfába – amely az egyik legkeményebb fafajta – minden mozaiknak külön kellett kifaragni a helyét. A Badminton ruhásszekrény legutoljára 1990-ben cserélt gazdát, Barbara Piasecka Johnsontól vásárolta meg Liechtenstein hercege, II. János Ádám, röpke tizenkilencmillió-negyvenötezer angol fontért.

Nem egyszerű kézzel bútort készíteni, még akkor sem, ha már a kétezer évvel ezelőtti Egyiptomban is használtak karosszéket vagy nyaktámasztót. A kézzel készült, szép bútorok megszületéség hosszú volt az út, a keresztény Európa első bútorai bizony durva, ormótlan alkotások voltak. Tömör deszkákból, erőszakos ácsoltási munkával készültek a templomok első bútordarabjai. A nagy újítást a bútorok esetében is a reneszánsz hozta el, ekkor született meg számtalan ma is használatos bútortípus első darabja, úgy, mint a kabinetszekrény, okmányszekrény, könyvszekrény, ruhaszekrény, ékszerszekrény, vagy a fegyverszekrény. Az egyedi készítésű bútornak már ekkor is nagy elismeréssel adóztak, hiszen aki csak tehette a legjobb mesterektől rendelte a saját ízlésének, társadalmi hovatartozásának leginkább megfelelő bútort. Modern szerszámok hiányában egy szebb darabon akár évekig is eldolgoztak a mesteremberek. Hazánkban a 15. század óta ismert az asztalos elnevezés és mindig nagy tisztelet övezte a mesterséget, ami abból is eredhet, hogy régen a bútor egyúttal reprezentációs tárgyaknak is számított, a családfő széke például, nagyobb volt, mint a többi ülőalkalmatosság. A kézi bútorkészítés uralma egészen a 19. századig megmaradt Magyarországon, ekkor kezdte kiszorítani a gyári tömegtermelés.